A NAGYKÕRÖSI TANÍTÓKÉPZÕ FÕISKOLA RÖVID TÖRTÉNETE

A nagykõrösi tanítóképzõ – hivatalos nevén a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképzõ Fõiskolai Kara – jelenleg hazánk egyik legrégibb, legkisebb, a rendszerváltás idején elsõként induló egyházi pedagógusképzõ intézménye.

Az intézet alapítása a magyar reformkor politikai, gazdasági és kulturális törekvéseinek eredménye. A Dunamelléki Református Egyházkerület közgyûlése 1836. május 2-án Teleki Sámuel gróf fõkurátor indítványára a következõ határozatot hozta: “… a Nagykõrösi Oskolát olymódon feljebb emeltetni óhajtaná, hogy ott az abban eddig is tanítatni szokott Tudományok mellett egy Oskolai Tanítókat formáló Intézet egybe kapcsolva a Pallérozott Mezei Gazdaságnak Tanító Székével, mely még Hitünk Oskoláiban mind eddig nem létezett, állíthatnék fel.”

Az anyagi javak biztosításával az elõkészítõ munkák után, 1839 októberében az intézet megkezdte mûködését. Ebben az idõben Kecskemét és Nagykõrös között már éles harc folyt, hogy melyik városban legyen a Dunamelléki Református Egyházkerület kollégiuma. A kecskemétiek mindent elkövettek, hogy városukba kerüljön a jogi, tanítói, a gazdaképzés, de Török Pál református püspök közbenjárásával ez több esetben is meghiúsult. A tanítóképzõ és a gazdasági intézet Nagyõrösre került s 1850-ig nehéz körülmények között mûködött és ekkor a gazdasági intézet örökre, de mint tanítóképzõ intézet, csak egy idõre szûnik meg.

A szabadságharc bukását követõen a nagykõrösi református egyház a város segítségével igen nagy anyagi áldozatot hozott a képzõ fenntartásáért. Az iskola önálló státuszát csak abban az esetben tarthatta meg, ha a rendes tanári állások számát 12-re emelik. Ekkor hívtak meg olyan országos hírû tanárokat, akik a gimnáziumi s a tanítóképzõi oktatásban is részt vettek (Arany János), így Szigeti Warga János gimnáziumi igazgató az 1855/56-os tanévet úgy nyitja meg, mint a tanítóképzõ igazgatója is. Az iskola mûködéséhez Patay Sámuel és felesége 131 kat. hold földet hagyományoznak a tanító képezdére. A Dunamelléki Egyházkerület pedig az 1857. évi közgyûlésen a nagykõrösi tanítóképezdét mind anyagilag, mind szellemileg pártfogolja. Ezt követõen a gimnáziumi igazgatóságtól a képzõ igazgatósága szétválik, miután Nagy László kisújszállási gimnáziumi tanárt a tanítóképzõ élére meghívják.

Az intézet megalapításában és történetének elsõ korszakában Szigeti Warga Jánosnak jutott a sorsdöntõ szerep. Majd Hegyszegi Kiss Kálmán harmincegy éven keresztül vezette az iskolát, õt pedig egy újabb nagy egyéniség Váczy Ferenc követte az igazgatói székben.

A háború után a Tanácsköztársaság kikiáltásának következtében a Vörös hadsereg csapatai a várost megszállták és elrendelték az összes iskola kiürítését. A tanítóképzõ épületét is igénybe vették. Nagyobb változást jelentett az öt évfolyamú tanítóképzés bevezetése. Ekkor lépett életbe az új tanterv, melynek következtében két új tanszéket szerveztek. A neveléstudomány területén Imre Sándor hatása országosan is meghatározó lett.

Imre Sándor javaslatára 1927-ben Juhász Bélát meghívják a nagykõrösi magyar-pedagógia tanszékre, aki méltó volt mesteréhez. Amikor Imre Sándor a “Népiskolai neveléstan” címû tankönyvét megírta, Juhász Béla e tankönyv bevezetésével mûvészi fokra emelte a neveléstan tanítását és tanítványai még évtizedek múlva is szó szerint mondták, és az élõk még ma is hibátlanul elmondják a nevelésnek azt a tömör és tökéletes meghatározását, melyet így tanított meg nekik: ” A nevelés, a közösség életébõl fakadó, a közösség életére visszaható szándékos, tudatos és célszerû szellemi tevékenység, amelynek során a fejlettség magasabb fokán álló hat a kevésbé fejlettre mindaddig, amíg azt az önállóság ki nem zárja.”

Juhász Béla oktató munkája azért volt mindig eredményes, mert az egyben mindig nevelõi munka is volt. Tanítványai, még ha akarták volna, még akkor sem tudták volna kivonni magukat hatása alól. Ami a bemutató tanításokat és a próbatanítások elemzését illeti, abban volt igazán eredeti. Elemzései nemcsak a tanítójelölteknek, hanem a tanártársainak is tanulságosak voltak.

Az 1938/39. iskolai évben fontos állomásához érkezett a magyar tanítóképzés. A XIII. tc. a líceumról, a XIV. tc. a tanítóképzõ akadémiáról intézkedett és megváltoztatta az ötévfolyamú tanítóképzés rendszerét. A XIII. tc. négyévfolyamú, gyakorlati irányú középiskolát: líceumot szervezett. Ebbe az iskolába azt lehetett felvenni, aki a nyolcosztályos gimnázium négy osztályát vagy a polgári iskola négy osztályát sikerrel elvégezte és a tizenhetedik. életévét nem töltötte be. A négy líceumi év sikeres elvégezte után a diákok érettségi vizsgát tehettek és a XIV. tc. alapján létesítendõ tanítóképzõ akadémiákon további tanulmányok folytatására, valamint a tanítói oklevél megszerzésére kaptak lehetõséget. Imre Sándor igen sokat várt a tanítóképzés új rendszerétõl és kifejtette a tanári testület elõtt is, hogy elõnyösnek látja a tizennyolcadik életév betöltése utáni pályadöntést. A líceumtól pedig, mint gyakorlati középiskolától azt várta, hogy megadja mindannak a lényegét, amit a gimnázium megad: alapos tájékoztatást a közismereti tárgyakban, ezen felül az egyéni és a közösségi életben. Olyan gyakorlati jellegû középiskolát akart teremteni, amelyben minden arról gyõzi meg a tanulót, hogy tanulása az élettel van szoros kapcsolatban. Az iskolában tanultak felhasználása pedig azt jelenti, hogy a tanulók elméje alkalmassá válik a szerzett ismeretek alkalmazására, az élet jelenségeinek, az ember szerepének megértésére. Úgy látszott, hogy az új tanítóképzési rendszer jövõje csak a növendékanyag függvénye. De aztán a világtörténelmi események beleszóltak a kiteljesedésbe: kitört a II. világháború s a felsõfokú tanítóképzés megvalósítása körülbelül két évtizeddel kitolódott. Erre azonban Nagykõrösön sajnos nem került sor!

1948-ban megtörtént a felekezeti iskolák államosítása…

A nagykõrösi tanítóképzés újraindításának kezdeti lépései

A nagykõrösi tanítóképzés drasztikus megszüntetése tehát 1948-ban kezdõdött, amikor is a már 109 év óta mûködõ országos hírû református tanítóképzõt államosították. Ezt követõen 1957-ig még állami intézményként mûködött. Mind az államosítás, mind az 1957-ben történt végleges megszüntetés az egész város négy évtizedes sérelme volt. Visszahozatalára számtalan kísérlet történt a múlt rendszerben is, de a centralizáció miatt ezek csak álmok maradhattak.

E sorok szerzõje 1989 decemberében ismerkedett meg Fodor Ferenc lelkipásztorral dr. Fruttus István Leventének köszönhetõen, aki nagyszerû érzékkel vette észre, hogy a tanítóképzés újraindításában párhuzamosan történnek erõfeszítések. Fodor Ferenc már 1989 januárjában – meghívás alapján – tárgyalt a város akkori vezetõivel a református tanítóképzõ visszahozataláról. Közben a tanácselnök asszonyt nyugdíjazták és a választásokig Huszár Kálmán került a tanácstestület élére, aki kezdettõl fogva nemcsak elvi támogatója, hanem aktív részese volt a mindennapi munkának. Jó döntéseinek köszönhetõ, hogy a tanítóképzés Nagykõrösön elindulhatott. A városi tanács testülete 61/1989. (XII.14.) határozatával fogadta el a mûvelõdési osztályvezetõi pályázatot. A pályázat szakmai programjának fõ részében a tanítóképzõ újraindításának teljes koncepciója olvasható. A tervezet reális volt, hiszen a fõiskola jelenleg is, az akkor megfogalmazott feltételek között (épületek, képzési rend, gyakorló iskola stb.) mûködik.

A kormány az 1047/1990.sz., az MSZMP-vagyon felosztásáról szóló rendeletében a Hõsök tere 5. szám alatti pártházat a város tulajdonába adta, oktatási célokra. A korrekt “oktatási cél”-t azonban a városi tanács testületének döntésére bízták. A város különbözõ érdekeltségû szervezetei, alakuló pártjai, vállalatai, intézményei, “ezer-féle” pártház-hasznosítást javasoltak. Még az oktatási intézmények között is komoly véleménykülönbség alakult ki (a gimnáziumhoz kívánták csatolni az épületet). A hosszú, bonyodalmas, társadalmi vita után, a városi tanács testülete elé dr. Törös László terjesztette elõ a javaslatot: a MSZMP székházban a tanítóképzõ kezdje el mûködését. A javaslatot a testület egyhangúlag elfogadta.

Ezek után a szakmai program megalapozására kellett a figyelmet fordítani. Elõször a Kecskeméti Tanítóképzõ Fõiskola felkérésére került sor. A nagykõrösi delegáció többször is megfordult Kecskeméten, de komolyabb biztatás és konkrét szakmai segítség nem érkezett. Ennek következtében tájékozódó látogatásra került sor Jászberényben. (A Jászberényi Tanítóképzõ Fõiskolával a helyi mûvelõdési osztálynak és az Arany János Általános Iskolának régi szakmai kapcsolata volt.)

Dr. Nagy József fõigazgató és dr. Gledura Lajos fõigazgató-helyettes rövidesen, 1990. március 14-én viszontlátogatást tettek Nagykõrösön.

Közben a Mûvelõdési Minisztérium illetékes vezetõi: Platthy Iván fõosztályvezetõ, Szövényi Zsolt fõosztályvezetõ-helyettes szintén megvizsgálták az újraindítás körülményeit, valamint Põcze Gábor, az OPI fõmunkatársa a helyszínen is felmérte az adottságokat, a tárgyi feltételeket. A fõiskola indításához szükséges, alapvetõ feltételek 1990 tavaszára alakultak ki. A legfontosabb kérdés: az intézmény fenntartói feladatainak ellátása volt. Az akkori szituációban két lehetõség vetõdött fel: a református egyház vagy pedig a városi tanács. A fenntartás kérdésében döntõ jelentõségû volt, hogy 1990 májusában dr. Tóth Károly püspök viszontlátogatásra hívta meg Huszár Kálmán urat. A találkozón, amelyen Fodor Ferenc, Pintér Gyula lelkészek és Nagy J. József fõigazgató is jelen voltak, a püspök úr bejelentette, hogy a református egyház megalapítja a fõiskolát. Javasolta, hogy az intézmény a Jászberényi Tanítóképzõ Fõiskola Kihelyezett Tagozata – Református Tanítóképzés nevet vegye fel az önállósulásig. A fejkvótán kívüli mûködési költségeket, 4 – 4,5 millió Ft/év az egyház magára vállalja. Ezek után a városi tanácsnak az eredeti koncepció szerint már csak egy feladata maradt: a diákotthon biztosítása az Arany János utcai kollégiumban.

Az elsõ tanév megszervezése rengeteg gonddal, feladattal járt, amelyre a helyi egyház Szabó János esztergomi levéltárost kérte fel. A tanév beindításához pótfelvételit kellett hirdetni. Keretmegállapodások készültek: a Jászberényi Tanítóképzõ Fõiskolával az elméleti, az Arany János Általános Iskolával a gyakorlati képzés terén. Szükségessé vált a napi ügyek intézéséhez, az épületek mûködéséhez kellõ számú személyzet felvétele.A pótjelentkezés sikeres volt. 1990. október 6-án 32 hallgató tehetett ünnepélyes fogadalmat. Az Igét dr. Tóth Károly püspök hirdette, az intézmény 110. tanévét dr. Nagy J. József fõigazgató nyitotta meg. Az ünnepélyen hazai és külföldi egyházi személyiségek, állami, városi vezetõk és a református tanítóképzõ egykori diákjai üdvözölték az újraéledõ iskolát.

Az újraindulás második évében a hivatalos eljárások után a miniszterelnök 1059/1991. december 11-i kormányhatározatával a magyar felsõoktatási intézmények közé sorolta be fõiskolánkat: „Nagykõrösi és Dunamelléki Református Hitoktató és Tanítóképzõ Fõiskola” elnevezéssel. Az örömteli hírt Antall József miniszterelnök, az október 23-án megtartott városi, szoboravató ünnepségen személyesen jelentette be.

Az elsõ évben történt meg az intézmény szervezeti felépítésének kialakítása is. A mûködtetést a fenntartókból és az iskola képviselõibõl álló tizenkét-fõs Igazgatótanács irányította, Dr. Hegedûs Lóránt püspök vezetésével. A szakmai és a belsõ szervezeti életet a tanárokból, hivatali dolgozókból és a hallgatók képviseletébõl álló fõiskolai tanács vezette-vezeti. Ekkor szervezõdött a fõiskola tanári kara is. Míg az elsõ tanévben az órákat szinte kizárólag óraadók látták el – addig a második tanév végére már 10 fõállású tanár, egy angol lektor, egy diákotthon-vezetõ és egy könyvtáros végezte az oktatással kapcsolatos munkát.

Az 1991-92. tanév második félévében Szabó János szervezõ igazgató külföldi ösztöndíjat kapott, így 1992. február 1-jétõl július 31-ig a fõiskolát Szenczi Árpád megbízott igazgató vezette. Az intézet önállóságát követõen az Igazgatótanács meghirdette a fõigazgatói állást, melyet pályázat útján Nagy István lelkipásztor nyert el, akit az Igazgatótanács 1992. augusztus 1-jei hatállyal nevezett ki a fõiskola élére.

A fõigazgatói pályázatban jól megfogalmazódott az intézmény arculata, képzési profilja, jövendõje. Az azóta eltelt évek bizonyították a vezetési koncepció realitását, hatékonyságát. Elkészült egy új, kényelmes internátus, tantermekkel bõvült az oktatási épület, fiúinternátust alakítottak ki. A szervezeti életben nagy változás történt a Károli Gáspár Református Egyetem megalapításával. Az intézmény mint fõiskolai kar folytatja mûködését.

Levelezõ hitoktató-, diakónus-, majd tanítóképzés és szociális munkás képzés is indult, melyre több településrõl, egyházközségbõl érkeznek a hallgatók. 1992-ben kapcsolatunk alakult ki a Marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképzõ Intézettel, amely a jelenlegi szabályok alapján székhelyen kívüli képzésnek minõsül.

TIZENÖT ÉV TÖRTÉNÉSEI

(Dr. Nagy István elõadása a KRE-TFK újraindulásának 15. évfordulóján2005. november 4. – Nagykõrös)

Elõadásom írásba foglalásakor a napi igébõl hangsúlyossá lett ez a részlet: „Adj számot a sáfárságodról” (Lk 16,2). Ez felszabadít arra, hogy bátran merjek szólni a Fõiskola 15 esztendejérõl akkor is, ha ennek eseményei meghatározó módon személyemhez fûzõdnek. Szükség van a számadásra, mert ezt az Úr parancsolja.

Az is világos, hogy „sáfárságról” van szó, vagyis nem a magam eredményeirõl vagy kudarcairól kell elsõrenden szólani, hanem hogy miként forgolódtunk a Krisztus ügyében. Becsületesen megvallom, hogy a Fõiskolát sohasem tekintettem a saját vadászterületemnek, ahol tejhatalommal parancsolhatok, hanem úgy nézek rá, mint Isten különleges adományára, amelyben dolgozhatok többekkel. Tudom, hogy az iskola más, mint egy gyülekezet, másfajta törvényszerûségek szerint mûködik, mégis azt szerettem volna elérni, hogy iskolánk hasonlítson egy református közösségre. A „sáfár volt” ugyanis azt jelenti, hogy Isten tulajdonával kell bánni, állandóan tudatában lenni annak, hogy a sáfárság idõleges, egyszer véget ér.

Akik itt dolgoznak és tanulnak, ítéljék meg, – bizonnyal meg is teszik – mennyire valósult ez meg.
Ennek a jegyében próbálom most summázni az elmúlt 15 évet. Kicsit segít ebben az a tény, hogy a 10 éves évforduló alkalmával az újraindulásról részletesen szóltunk. Az akkori megemlékezések anyaga olvasható az Egyetem folyóiratában a Studia Caroliensia 2000/3. számában. Így ez alkalommal mentesülök, hogy errõl beszéljek. Most pedig megjelent az újabb jubileumi évkönyv, amely az összes évnyitó, évzáró beszédet tartalmazza, amelybõl a konkrét történések, események megtudhatók.

Számadásomban ezért inkább a koncepciót szeretném felvázolni, amely alapján igyekeztem vezetni a sáfárságra rám bízott intézményt.

Amikor 1994-ben meghívtak Nagykõrösre a bibliai tárgyak tanítása volt a számomra kitûzött cél és feladat. Erre mondtam igent. Ma is úgy gondolom, ez a feladat sokkal fontosabb és izgalmasabb, mint az igazgatás. Menet közben, néhány hónap múlva kiderült, hogy más is vár rám. Minden újrainduló iskola magán viseli a gyermekbetegség sokféle következményét. Így volt ez itt is. Ezt gyógyítani kellett, így lett belõlem fõigazgató. Ha az elõbbi hasonlatot továbbgondoljuk megállapítható, hogy 15 év után a „kamaszkor” kellõs közepén vagyunk, és másfajta „terápia” szükséges. Azt remélem azonban, vannak hamarabb érõ „kamaszok”, akik 15 éves korukban „felnõttként” tudnak viselkedni és gondolkodni. Szeretném hinni, ilyenek vagyunk.

A sáfárságom meghatározott feladata az volt, s ma is az, hogy egy református fõiskolát próbáljak meg kialakítani. Mindenki beláthatja, ez nem volt könnyû feladat, és még ma sem fejezõdött be teljesen, mert kaptunk egy üres pártházat néhány MSZMP-tõl itt maradt bútorzattal. Se tanári kar, se hallgatók, se pénz, csak Isten ígéretében bízó és reménykedõ lelkipásztorok, és egy pár jószándékú patrónus. A Jászberényi Tanítóképzõ Fõiskola felvállalta, hogy kihelyezett tagozatként a jogi státuszt biztosítja. E helyrõl is hadd fejezzem ki újra köszönetünket Dr. Nagy J. József tanár úrnak, akkori fõigazgatónak, ezért a bátorságért. Ma már elmondhatjuk: történelmet formált.

E mai napon az országunk minden reálisan gondolkodó tagja a levert 56-os forradalomra emlékezik. Nem szándékosan tettük erre az idõpontra a jubileumi ünnepségünket. A Hittudományi Kar 150 éves ünnepségsorozata éppen az újraindulásunk napjaira esett. Bizonyára nem véletlen ez a dátummódosulás, mert kifejezésre juttatja: a történelmet formáló Isten végsõ szava nem a vérbefojtott forradalom, hanem az új indulás, az újat kezdés. A délibáb csakugyan tóvá lett, s az egykori pártházban református fõiskola mûködik, s falát nem a diktatúra önkényuralmi jelképei díszítik, hanem a református egyházunk címere, amelyet éppen ezévi évnyitónk alkalmával helyeztünk el néhány kollégánk adományából.

1. A fõiskola felépítésének elsõ, legfontosabb feladata a stratégia megfogalmazása, a cél kitûzése volt. Ezt az alapítók elvégezték. Igazuk volt, mert felismerték, hogy nem lehet ott folytatni a munkát, ahol 1948-ban erõszakkal megszakították. Jó döntésnek bizonyult a 4 éves képzési idõ, mert azóta minden tanítóképzõben így folyik az oktatás. Akkor viszont úttörõ vállalkozás volt, mert csak 1-2 helyen volt ilyen. Ez annyira igaz, hogy a felsõoktatás mostani reformja során egyedül a tanítóképzés marad 4 éves.

Azt is döntõ fontosságúnak tartom, hogy nappali tagozaton a kétszakos képzés mellett döntöttek. Az egyházi szak egyrészt biztosítja az egyházi jelleg megtartását, a hallgatók számára még egy diplomát ad, a kommunizmus pusztítása nyomán a megcsappant református értelmiség utánpótlásának képzését elõsegíti, a gyülekezeteink számára pedig munkatársakat nevel.

A 15 év alatt többször kellett az egyházi szakunkat védeni, mert veszély fenyegette. 1993/94-ben az új NAT bevezetésre került, és a mûveltségterületek megjelentek, a hit- és erkölcstan kimaradt közülük, pedig az elsõ változatban szerepelt. Meggyõzõdésem, hogy ennek helye lenne a felsõoktatásban is. Ekkor meg kellett fogalmaznunk az ember és társadalom mûveltségterület tartalmát oly módon, hogy abban legalább részben a hittan és erkölcstan helyet kapjon. Az elmúlt napokban ismét veszély fenyegette a kétszakos képzésünket, mert a Bolognai folyamat nem ismeri ezt a képzési formát. Hála Istennek voltak segítõtársak a Minisztériumban, akik ismervén iskolánk profilját, megoldották ezt a kérdést. Köszönjük segítségüket.

Szeretném újra hangsúlyozni, hogy a kétszakosság számunkra a létünk tétje. Sok tanítóképzõ van közel hozzánk. Ha mi is ugyanolyan képzést nyújtunk, nincs ránk szükség. Ezt az is bizonyítja, hogy a tõlünk 50 m-re lévõ református gimnáziumból máshova is mennek tanítóképzõbe diákok. A másfél évtized bebizonyította, hogy hozzánk viszont célirányosan jönnek a hallgatóink, mert éppen ilyen iskolában akarnak tanulni. Ez a legtöbb esetben komoly anyagi áldozatvállalást is jelent, mert a jóval közelebbi fõiskola helyett minket választanak. Az is idetartozik, hogy a nappali tagozatainkra jelentkezõk döntõ hányada elsõ helyen jelöli meg fõiskolánkat.

Arra is volt példa, hogy hallgatónk átjelentkezett lakóhelyéhez sokkal közelebbi tanítóképzõbe, de félév után visszajött, mert azt az értékrendet tartotta számára megfelelõnek, amit itt talált.

Lehetséges, hogy a kétszakosság némelyeket – ez felmérhetetlen – máshová parancsol, de a céltudatos hozzánk jövetel igazolja stratégiánk helyességét. Sok esetben még a levelezõ tagozatra jelentkezõk esetében is igaz ez.

Az elinduláshoz képest képzési kínálatunk sokat bõvült. 1993-ban a kántor szakot indítottuk el, amely 10 éven át megfelelõ számú hallgatóval zavartalanul mûködött. Az elmúlt 3 évben viszont aggasztóan lecsökkent a jelentkezõk száma. Két évben nem is volt hallgatónk. Nagyon fontosnak tartom ezt a képzést, de pillanatnyilag igen ingatag lábon áll.

1994-ben a diakónus szak elindításával gazdagodott képzésünk. Sajnos rá kellett jönni, hogy egyházi szakpárban nem igazán keresõképesek a végzettek, mert a piac nem fogadja õket. Így került sor a szociális munkás szak akkreditálására és az 1998-as indítására, amelyhez társult a diakónus szak. Ez a párosítás bevált és népszerû is. Jelenleg hallgatói arányunk 60:40 százalék a tanítók javára.

Levelezõ tagozataink népesek. A hitoktatóval kezdõdött, a tanító követte, végül a szociális munkás zárta a sort. A nappali tagozatnak négyszerese a létszámuk. Megvallom, hogy erõteljesen vonakodtam ennek a képzési formának elindításától, mert az egyedüli világi szak megjelenésétõl féltettem az iskolánk egyházi jellegét. Félelmem csak részben volt megalapozott, de annyira igen. A levelezõ hallgatók kb. 40 %-a komoly egyházi kapcsolattal rendelkezik, ezért jönnek ide. A többi itt ismerkedik ezzel, változó sikerrel. Ugyanakkor a becsületesség miatt azt is meg kell állapítani, hogy a 4 év alatt sokat formálódnak, sokan komoly hitbeli hatásokat kapnak. Tudom, hogy ez missziói feladat lenne, de az iskolának ez csak másodrendû feladata, s ehhez misszionáriusok is kellenek.

Itt kell arról is említést tennem, hogy a következõ tanévtõl az óvodapedagógus – hittanoktató szakpárunk is elindul. Örülök, hogy az akkreditáció sikeres volt, s remélem, hogy ez újabb hallgatókat vonz. Több mint 40 egyházi óvodánk van, így a képzés elindítása mindenképpen indokoltnak mondható.

2. A stratégia megvalósítása a tanári kar feladata. Az elinduláskor nem volt saját tanári karunk, hanem a jászberényi fõiskola oktatói végezték a tanítást. Ez 3 évig tartott, s közben fokozatosan alakítottuk ki a saját oktatói gárdát. 1992-ben 9 új tanár tett esküt, közülük 8-an mai is itt dolgoznak, s az oktatói munka meghatározói. Végigtekintettem a tanári kar alakulását is. 4 év alatt a jelenlegi létszámban a tantestület megteremtõdött. Ettõl kezdve 2-3 személy távozott, s helyettük jöttek mások. Ezt természetes mozgásnak gondolom. A változásnak két oka van. Iskolánk profiljához olyan tanárok illenek, akik szakmai ismereteik mellett egyházi, hitbeli ismeretekkel, kötõdésekkel is rendelkeznek és protestáns vallásúak. Ilyeneket találni pedig nem könnyû, mert a kommunizmus pusztítása éppen a pedagógus pályán volt a legnagyobb. Ez magyarázza, hogy viszonylag sok fiatal tanárunk van. Õk viszont családot alapítanak, és többnyire elmennek. 21 tanár cserélõdött a 15 év alatt, s közülük 11 volt fiatal.

A tanári kar formálásánál az is gond, hogy Nagykõrös kisváros, s innen a megfelelõ színvonalú pedagógus utánpótlás nem biztosítható, ezért tanáraink nagy része nem itt lakik, s ez nem kis fáradtságot jelent számukra.

Köszönöm a tanári kar minden tagjának a munkáját, melynek eredményességét bizonyítja, hogy az akkreditáció során minden szakunk erõs minõsítést kapott, s a mostani akkreditáció alkalmával is némi korrekció után, minden szakunk elfogadást nyert. Itt kell azt is megemlítenem, hogy az elinduláskor egyetlen tanárnak sem volt doktori fokozata. Azóta 9-nek van, s ebbõl 6 PhD fokozattal rendelkezik. 5 fiatal oktatónk pedig most végzi a doktori iskolát, illetve készül a dolgozata megvédésére.

Tanáraink oktatói munkájuk mellett tudományos munkát is végeznek. 20 körüli jegyzet, jó néhány szakkönyv és nagyon sok elõadás megtartása bizonyítja ezt. A mostani jubileumi alkalomra 6 könyvet jelentettünk meg, délután pedig tudományos konferenciát tartunk 4 szekcióban tanáraink vezetésével.

3. A Fõiskola arculatának formálásához hozzátartozott a rítus megteremtése is. Újonnan induló iskola lévén ezt is magunknak kellett kiformálni. A félévkezdõ csendesnapok kezdettõl fogva jelen voltak, s a 15 év alatt 30 ilyen alkalom volt. Valamennyi programját megtaláljuk a Jubileumi évkönyvben.

Kialakult az ünnepeink rendje is. Karácsonyi és húsvéti úrvacsorás istentisztelettel készülünk a két nagy ünnepünkre, a csendesnapokat is így zárjuk és a második félévet is. Nagyon bensõségesek és ugyanakkor oldottak, bár hosszúak a ballagási alkalmaink. Némi ízelítõt ezekbõl is olvashatunk az évkönyv lapjain.

A nemzeti ünnepeinkrõl mindig megemlékezünk mûsorral, amelyet tanáraink szerveznek. Debreczeni Tibor tanár úr jóvoltából a Karácsony Sándor színpad tagjai iskolánkat egyházunkban, sõt a határainkon túl is ismertté tették. A Tiszaladányi Jeremiád 3 szereposztásban több mint 100 elõadást tartott itthon és külföldön. Minden tanévben jó néhány kiszállásunk volt. A 15 év alatt 160 a fellépésünk száma. Emellett az énekkarunk is minden esztendõben hangversenyt adott Nagykõrösön és másutt.

Hallgatóink hitbeli épülése végett minden évfolyamnak van vezetõje, s hetente bibliaórákat tartunk. Ezenkívül félévente szinte minden évfolyam megszervezi valahol az országban a csendeshétvégi együttléteit. Örömünkre, hallgatói kezdeményezésre most már 3. éve vasárnap este istentiszteletet tartunk a leánykollégiumban, hogy a hazautazások és visszajövetelek miatt ne teljék el vasárnap enélkül.

Fontosnak tartottuk, hogy a hallgatói önkormányzat presbiteri elvek szerint mûködjék, s immáron 14. éve ez így is történik. Kialakult a minden tavasszal megrendezésre kerülõ Mûvészeti Napok profilja is. A 2-3 délutánt magába foglaló alkalmakon hallgatóink kulturális mûsorral, vetélkedõkkel, az énekkar hangversenyével teszik felejthetetlenné a napokat. Minden évben a 2. évfolyam hallgatói megszervezik a gólyabált, az 1. évfolyam hallgatói pedig az iskolai karácsonyt.

Jó ideje nagy népszerûségnek örvend a 24 órás kosármérkõzés és a Kallódó Kupa futballgála. Mindkét eseményre többfelõl vendégcsapatok is érkeznek.

4. Mindezek megvalósításához épületek is kellettek. Az elmúlt 15 év az építkezés jegyében telt el.

Elindult a fõiskola egy évfolyammal ebben az épületben, amely nem iskolai célra készült. Hallgatóink száma minden évben nõtt, ráadásul 95%-ban nem helybeliek. Így egyszerre két gond is a vállunkra nehezedett. Iskolabõvítést és templomépítést kellett megvalósítani. 1993/94-es tanévben megtörtént a leánykollégium új szárnyának a felépítése. A következõ tanévben a II. emeleten ideiglenes megoldással új tantermet alakítottunk ki, 1995-ben pedig a fõiskola II. emeletét teljesen átépítettük, a férfi hallgatók számára pedig vásároltunk egy szép polgári házat, azt felújítottuk, és a ha szûkösen is de elfogadható körülmények között lakhatnak.

1999-ben a leánykollégium régi részének teljes felújítása ment végbe és egy emeletet arra is építettünk.

2002-ben teljesen felújítottuk egyik szolgálati lakásunkat és a fiúinternátust.

Ezen a nyáron pedig ezt az elõadótermet és a fõiskola auláját. E munkák árát egész pontosan nem tudom megmondani, de 120 millió Ft körül mozog. Az anyagi forrást nagyobb részt egyházkerületi támogatásból, külföldi adományokból, önerõbõl teremtettük elõ. Nagyon takarékosan kellett gazdálkodni.

Mindezek mellett az egykori üres iskola, amelyrõl a szervezõ igazgató 1992-ben így nyilatkozik: „Akkor majd egy hónapig, jószerivel néhány ezer kölcsönkért forint, és egy csomag géppapír jelentette minden vagyonunkat” ma jól felszereltnek mondható. Becsületesen meg kell mondanom, hogy a bútorzat egy tekintélyes részét Németországból kaptuk, sõt kapjuk.

5. Mindaz, amit eddig elmondtam nem öncélú fáradozás, hanem a hallgatókért van. Róluk kell most szólanom. A beszámolóm elején említett céltudatos iskolaválasztás több dolgot is jelent. Nagyobb részük református gimnáziumokból érkezik, s ami még ennél is fontosabb gyülekezetekbõl, jó részük élõ hittel. Ez nagy mértékben megkönnyíti munkánkat.

A végzõs hallgatóinkról is hadd szóljak. Összeszámoltam, hogy 15 év alatt 317 nappali tagozatos hallgatónak adtunk tanító – hittanoktató, vagy tanító –kántori diplomát. Közülük 26-ról pillanatnyilag nem tudok semmit. A 291-bõl 35-en nem pedagógusként dolgoznak, míg a többiek valahol tanítanak. Ez azt jelenti, hogy 88% a pályán maradt. Azt gondolom, hogy ez mindennél jobban bizonyítja a célirányos pályaválasztást, és az egyházi iskola hatékonyságát. Volt diákjaink közül már van iskolaigazgató, igazgató helyettes, szakvezetõ, sõt itt a fõiskolán kollégáink is.

Örömmel beszámolok arról is, hogy kezdettõl fogva házasságok formálódtak, a 4 év során, s jó néhány esetben magam végeztem az esküvõi szolgálatot. Azt is nagy megnyugvással látom, hogy volt diákjaink vállalják a gyermeket, és egy-egy találkozó során nyugodtan lehetne református óvodát nyitni.

6. A becsületes számadáshoz a gondok számbavétele is hozzátartozik. Ebbõl is van bõségesen. Néhányat felsorolok. A 15 év alatt kb. 1/3-dal csökkent a nappali tagozatos létszámunk. Az elsõ évek háromszoros túljelentkezése régen elmúlt.

Az elõ nagy arányú csökkenést 1996-ban észleltem a hírhedt „Bokros csomag” után, a másodikat 2000-ben. Azóta stagnál a létszámunk. Az okot nem tudom.

Azt remélem az óvodapedagógus szak indításától, hogy ez a folyamat megáll, sõt, némi növekedést tapasztalhatunk.

Azt is meg kell mondani, hogy az újabban érkezõ hallgatók szellemi felkészültsége alacsonyabb, mint a korábbiaké. A spiritualitást tekintve nagyon lényeges változást nem érzékelek. Néhány hallgató esetében voltak gondok, s õket fegyelmezni kellett. Talán, amit hiányolok, hogy kevesebb a hallgatói kezdeményezés, individualistábbak, mint elõdeik.

Gondot jelent, hogy az adminisztrációban dolgozók és a technikai dolgozók között nem, vagy csak ritkán lehet alkalmazni azokat az elveket, amelyek a tanároknál megkívántatnak. Pedig az õ munkájuk nélkül csak félkarú óriások lehetünk.

Közöttük vannak olyanok, akik erejükön felül teljesítenek, a többiek béresként dolgoznak csupán. Bizony jó lenne, ha Nagykõrös nagyobb település lenne, és bõségesebb lenne a kínálat.

Nem örülök, sõt nagy nehézséget jelent az az állandó változás, amely az elmúlt 15 év felsõoktatását jellemezte. Íme: 1993 Felsõoktatási Törvény megjelenése, 1994 az új NAT életre lépése, majd az integráció, akkreditáció, Bolognai folyamat. Olyan jó lenne végre tanítani, és nem a papírok ezreit gyártani.

A pénzrõl nem beszélek sokat, mert mindenki panaszkodik úgyis. Csupán annyit mondok, hogy 1998 januárjáig súlyosan diszkriminálta a kormányzat fõiskolánkat, mert az ún. egyházi normatívát kaptuk csupán. Ez 80.000 Ft volt évente hallgatónkként. Gondolom, hogy negyede lehetett a többi fõiskoláénak. Kibírtuk. Azóta e téren nincs különbség, de ez évben is 30 millió Ft-tal kevesebb normatívát kapunk a rendelkezések miatt.

Nem örülök az „egyházi felvevõ piac” ad hoc jellegû mûködésének se, mert teljesen kiszámíthatatlan. Az idén is elõfordult, hogy csak nagy nehézségek árán tudtunk hitoktatót ajánlani.

Befejezésül a terveink közül csupán egyet említek. Muszáj bõvíteni a Fõiskola épületét. Végre a tervek elkészültek, s engedélyeztetésre benyújtottuk. Örültem volna, ha még ez évben elkezdhetjük az alapozást, de ennek most már kicsi az esélye. Az anyagiak elõteremtése nem lesz könnyû, de bízom benne, hogy Bételbõl a legtöbb építõanyagot megszerezhetjük.

Íme, rövid beszámolóm a sáfárságról. Sok minden kimaradt, de egy pici bepillantást reménységem szerint így is kaphattunk.

Minden munkatársamnak köszönöm, hogy segítettek, és ezt kérem továbbra is.